Előszó
Krisztián hihetetlen akaraterővel, a végletekig maximalista hozzáállással alakítja életét.
2002-ben, pontosan 20 éve találkoztunk először egy közös ismerősünk által. Ő akkor már a The Moon zenekar énekese volt én pedig a Downfall zenekar dobosa. Több közös koncertünk is volt, illetve egy darabig volt közös próbatermünk is. Az igazi barátságunk akkor kezdődött amikor a vállalkozásomban közel egy évig együtt dolgoztunk. Nagyon hamar kiderült, hogy az életutunk nagyon hasonló, illetve egyforma az érdeklődési körünk.
Krisztián egy elszeparált vidéki tanyasi közösségből küzdötte fel magát oda ahol jelenleg most van. Sok buktató volt az életében de kitartó munkával, alázatos hozzáállással sokaknak példamutató eredményeket ért el.
Régóta fotózom már őt de csak mostanára jutottunk el odáig, hogy egy hónapokon át ívelő fotóesszé és egy ehhez szorosan kapcsolódó riporttal bemutassam a történetét.
Bízom benne, hogy ezzel a közös munkánkkal sikerül kicsit betekintést nyerni a Mi kis elszigetelt vidéki küzdelmünkbe, abba, hogy megfelelő hozzáállással, kitartással nagy sikereket-eredményeket lehet elérni.
Akár beismerjük, akár nem, mindannyian hajlamosak vagyunk első látásra ítélkezni. Külső megjelenés ruházat, esetleg tájszólás alapján ledegradálni a másikat. Egyfolytában kritizálunk mindent, és mindenkit. Nem látunk tisztán, hiszen csak azt vagyunk hajlandóak látni amit saját értékrendszerünk szerint helyesnek tartunk. A kritizálás és a bíráskodás alapvető része az életünknek. Nem is tudjuk, hogy az akiről ítélkezünk, véleményt formálunk, kicsoda honnan jött, hová tart mit csinál. Lehet, hogy egy tudós aki súlyos betegségekre keresi a gyógymódot, vagy egy napi megélhetéssel küzdő problémákra utat kereső családfenntartó szülő, vagy épp egy álmait kergető nehéz körülmények közül kitörni vágyó ember.
Többek között ezért is legyen e történet példa és ösztönző mindenki számára akit valaha is lenéztek, bíráltak, degradáltak vagy csak egy kicsit is kételkedik önmagában!
- A hely sajátossága miatt elég elszigetelt környezetben cseperedtél. Milyen volt a monori tanyavilág miliőjében élni, felnőni?
- Manapság már nem tűnik annyira elszigeteltnek, mint 30 évvel ezelőtt. Régebben igen, főleg télen. Olyankor mindenki begubózott. Magára húzott még egy réteget az elszigeteltség nagykabátjából, várva a tavaszt, az áldott napsugarakat, a föld illatát. Azóta ez jócskán megváltozott.
A régi szomszédok olyanok lettek számomra, mintha a családom tagjai lennének. Amolyan Csendsziget lett a ”tanya”, a feltöltődés, a pihenés, olykor a jó értelembe vett magány otthona. Egyébként a nyarak gyermekkoromban és mostanság is csodásak errefelé. Itt igazi indiánfilmben élhettük a vakációt, barangolva Gulya-réten, fürödni a Zsilipnél, meglesni a gazdag állatvilágot, megdézsmálni a rég nem őrzött kerteket, aztán kora este inni a frissen fejt tehéntejet Irénke néniéknél.
Most a fiaimmal járom be ugyanazt a kitaposott utat, amit százezerszer már megtettem, és egyenlőre nagyon tetszik a srácoknak.
- A lakhelyed miatt voltak nehézségek az életedben?
- Azért mert „tanyasi” vagyok soha nem okozott problémát, azaz igen, de azokat magamnak gerjesztettem. Ebből a saját magamnak talán tévesen felállított mércéből merítettem az erőt, motivációt. Bár a bátyám a kitartó, majdnem fanatikus győzni akarása is példaértékű volt számomra. Aztán ez kitart a mai napig. Iskoláimban inkább előnyömre volt, mert mindig nálunk volt a bandázás, itt mindenki ki kelhetett magából. Volt hely hozzá és a hangerőt sem kellett levenni. Későbbi felnőttkori barátaim is szívesen jöttek-jönnek mindig egy kicsit relaxálni, beszélgetni vagy csak bámulni a tüzet, ha itt vagyok a tanyán.
- Első szakmádnak egy külső szemlélőnek talán furcsa dolgot választottál. Miért lettél vasútgépész? Voltak távlati céljaid ezzel kapcsolatban?
- Konkrétan nem. Túl gyorsan szálltak el az általános iskolai évek és nyakamon volt a pályaválasztás. Polgári szakmát kellett választanom. Nem lehettem híres nindzsa, űrhajós vagy motorversenyző, ahogy azt korábban gondoltam. Mindig is érdekeltek a gépek, a szerelés, imádtam a gépzsíros műhelyek illatát. Hirtelen felindulásból autószerelőnek jelentkeztem, de akkoriban a hatalmas túljelentkezésnek csak az elutasított jelentkezési lapjaim érkeztek vissza hozzám. Nem a szintet nem tudtam megugrani, hanem másnak kellett odaadni a széket. Az akkor még bőven élő „Ki melyik Elvtársnak a fia” rendszernek köszönhetően lett belőlem vasútgépész. Persze nem bántam meg, mert nagyon jó kis közösség volt az osztályunk.
- Jelenleg szakácsként dolgozol. Mi motivált a szakács szakma felé?
- A gépész suli után rögtön berántottak katonának, így volt egy plusz évem gondolkodni és eldönteni ,hogy mit is szeretnék csinálni. Édesanyámék türelmesen mellettem álltak végig, ebben az útkeresésben. Aztán a bátyámnak köszönhetően lettem „vendéglátós”. Szépen végigjártam a lépcsőfokokat. Mosogató, konyhai segéd, zöldség előkészítő lettem, majd egy újabb iskola és szakács lettem. Megszerettem ezt csinálni. Színes, ízes, izgalmas, változó világ a konyha. Mára odáig jutott a dolog, hogy már több helyen voltam konyhafőnök. Jelen pillanatban is. Sokszor azt mondom, hogy elég volt, belefáradtam, de ahogy lenni szokott, általában akkor jön valami nagyon pozitív visszajelzés a vendégektől, főnökeimtől, amiért érdemes tovább csinálni, mert lehet hogy jól csinálom.
- Időközben gumiszerelői végzettséget is szereztél.
- Igen de ez már felnőttkorom agymenése :). Szeretnék visszatérni majd a gyermekkori álmaim elejére és saját műhelyt nyitni, ha már a vendéglátás nem okoz annyi örömöt.
- Több zenekarban is énekeltél. Honnan van a zene szeretete, mi inspirált arra, hogy énekes legyél?
- Az éneklés korábbi dolog. A családban mindig nagy hagyomány volt a nótázgatás, különféle alkalmakkor. Betéve tudtam keresztapám katonanótáit, melyeket Ő egy Hohner harmónikán kísért. Valahogy szerettem az énekórákat, énekkaros voltam, de nem gondoltam volna, hogy ebből egyenesen következni fog egy elég hosszú énekesi próbálkozás. De az lett.
Miután leszereltem a katonaságtól, egy régi kedves barátom már kiosztotta szerepeket, mondván én úgy is írogatok, tehát én leszek az énekes. Aztán ez a dolog elindult. Rengeteget koncerteztünk az ország minden részén. Nagyszerű zenészekkel, nagyszerű zenekarokban énekelhettem, énekelhetek a mai napig.
- A dalszövegeid mondanivalóját milyen témák inspirálják?
- Általános iskolás koromban, Bernula Péter tanár úrnak köszönhetően véglegesen beleszerettem az irodalomba. Akkor még csak, mint olvasó faltam a magyar költők műveit, de inkább a könnyebb írásokat. Később József Attila reménytelenségén át, Ady Endre Isten keresése, magánya kezdte kicsíráztatni a bennem nyugvó önjelölt költőt. Ez odáig vezetett, hogy a fiókban 5-6 kötetnyi vers lapul. Elsősorban a versekben, mind a dalszövegeimben valami nagyon univerzális, kézzel meg nem foghatót próbáltam rímekbe fogni. Gondolok itt hatalmas szerelmekre, csalódásokra, boldogságra, melyet nem lehet megragadni akkor, amikor azt mondjuk: „Na most boldog vagyok”. De lehet szépen írni az elmúlásról is.
- A The Moon zenekarral készült videó klipetek is, ami az egyik hazai zenecsatornán nagy nézettséggel ment. Az országban több fesztiválon koncerteztetek, miként élted meg ezeket a sikereket, a zenekaron belül voltak e konfliktusok, ha igen miképp kezeltétek? A zenélés és az ezzel járó életvitel a magánéletedre milyen kihatással volt?
- Érdekes helyzet volt ez. Kicsit úgy éreztük, hogy csak megkaptuk azt, ami jár a próbahelyen eltöltött hosszú-hosszú órák, a dalok csiszolgatásáért. Persze nagyon jó érzés volt viszontlátni azt, amiért olyan sokat dolgoztunk.
Mi olyan „sokat próbáló” zenekar voltunk és ez természetesen azt szülte, hogy egymás idegeit is próbára tettük. Elég sokszor. Egy darabig megy a kompromisszumos megoldás, néha a struccpolitika, de ugye ez hosszútávon nem vezet túl sok jóra. A végén persze eljutottunk oda, hogy hiába siker, a rengeteg szuper, közös élmény, kicsit most jobb lesz külön.
Közben az ember próbál hétköznapi életet is élni, mert dolgozni kell a pénzért, ugye a csekkeket nem lehet befizetni egy dal eléneklésével a postán, bármilyen jó is legyen az. Kapcsolatok, házasságok rovására is mehet ez a kettősség. Hétvégén rock and roll, hétköznap kemény meló. Van aki ezt baromira jól el tudja választani, valaki nem. Én inkább nem tudtam akkoriban. Nagyon elhittem magamnak, aztán felnőttem.
- Versenyszerűen sportolsz, a Honvéd igazolt sportolója vagy. Mesélnél erről?
- Igen, lényegében kisebb nagyobb megszakításokkal átsportoltam az életem, hol versenyszerűen, hol csak „műkedvelőként”. Elég sokáig karatéztam. Szerettem a hagyománytisztelő edzéseket, nagyon jó edzőim, mestereim voltak. Aztán valahogy elmúlt ez a csodás miliő, kicsit felhígult ez a dolog számomra. Később jött az örök szerelem, a motocross. A monori pályától nem messze nőttem fel és csodálattal bámultam az ugrató, repülő motorokat és a pilóták voltak az én nagy hőseim. Példaképek. Ma már a barátaim, ismerőseim. Régi bajnokok, versenyzők, akiket a fekete-fehér tévén bámultam egykor. Gyurászik László, Balogi Zoltán, Németh Kornél és még sok-sok versenyző. Nevek, legendák, akikre jó volt felnézni.
A motocross nehéz sport, így a futást választottam kiegészítő sportnak, melybe aztán szintén beleszerettem. Ebből is versenyzés lett. Elsősorban magammal versenyzem, az idővel. Elsősorban a hosszútávot preferálom, imádom a meditatív egyhangúságát.
3 kilométernél általában haza akarok menni, aztán valamivel elterelem ezt a gondolatot és hipp-hopp lefut az ember 15-20 kilómétert. Nagyon sok szemetet, stresszt tud kipucolni az agyamból.
Most a két fiam a Honvéd igazolt sportolója, rendszeresen ott vagyok velük az edzéseiken, meghívtak a szeniorok közé edzeni. Itt ragadtam. Leigazoltak. Azóta én is a Honvéd színeiben veszek részt a Magyar Szenior Atlétikai bajnokságban, versenyeken. Mondanom sem kell, hogy mennyi energiát tud még mindig adni a sport, egy jó verseny, egy jó hangulatú edzés. Fontos a jó légkör, a hasonlóan gondolkodó sporttársak, edzők. Varga Péter edzőmek köszönhetően, elég gyorsan felzárkózhattam a bajnoki élbolyhoz.
- Említetted, hogy a motorcross veszélyes sport. Volt egy igen nagy motoros baleseted, a fiaid is motoroznak. Én biztosan nagyon félteném a gyermekem. Te hogyan éled meg, mennyire visel meg ha a pályán látod őket? A motorozás milyen szerepet tölt be az életedben-életekben?
- A motorozás örök dolog az életemben. Nálunk a családban általában minden férfitagnak volt motorja. Mindig benzinszagban úszott az udvar. És persze ott volt a crosspálya, gyermekkorom füstös bölcsője, ahol hatalmas küzdelmeknek, versenyeknek, de közben hihetetlen és nemzetközi barátságoknak voltam szemtanúja. Egy életre megszerettem az a hangulatot, szerettem volna oda tartozni. Nem mint néző, hanem versenyző. Aztán később ez sikerült, az érzés nem változott.
Itt megemlíteném Vladár Zoltánt, aki pályatulajdonosa és az ő jóvoltából motorozhatunk Monoron, Szelei Ferencet és Szilágyi Lajost ,akiktől az alapokat megtanulhattam. Ezer köszönet jár nekik!
A fiaim, mondhatni rászülettek a motorra. Babaként sokat voltak a versenyeimen, így majdnem egyértelmű volt, hogy motorozni fognak. Így is lett.
Rettentő büszke vagyok rájuk, mert ahogy telik az idő egyre jobbak, egyre gyorsabbak és ezzel párhuzamosan az én aggodalmam is egyre nő.
Nem szeretném ha hozzám hasonlóan az intenzív osztályon kötnének ki, aztán viseljék a vasakat a testükben egy életen át. A versenyzést ezért nem is erőltetem náluk. Akkor van motorozás, ha kedv is meg van hozzá, nálunk ez így működik.
Bár kell hozzá némi őrültség is. Ugyan súlyos koponya, arc és váll sérülést szereztem, csak 25 percig gondolkodtam azon, hogy abbahagyom. Aztán természetesen folytatás lett a vége. Kicsit itt fáj, kicsit ott fáj, de soha nem bántam meg egyetlen pillanatot sem, amit a crossozással átéltem, átélhetek.
- Az életedben nagyon fontos a család, a gyermekeid. Tudnál erről beszélni publikus kereteken belül?
- A legfontosabb. Stabil családi, háttér nélkül szerintem sehol sem lennék. Nálunk ilyen folyamatos „csinálás” van. Nem tudunk a fenekünkön ülni, legalábbis nem sokáig. A fiaim születésével a világ más megvilágításba került. Tudom, hogy közhelyes, de mindent felülírnak az életemben. Édesanyjukkal utunk elvált, és bár az, hogy nem élünk együtt, azért próbálok ott lenni a mindennapjaikban. Apaként, barátként. Együtt motorozunk, futunk, kirándulunk, versenyzünk. Itt azért megjegyezném, hogy egyszer sem kellett nógatnom őket, ha e dolgok bármelyikéről volt-van szó. Jó látni, hogy élvezik ezeket. Fantasztikus srácok…. Az ő boldogságuk, az én büszkeségem. Azt ,hogy ezek működjenek, természetesen szükségem van személyes támogatásra. Kedvesem Andrea, akinek 5 éve nyúzom az idegeit, nagyon kitűnő társ. Mindenben élvezem a támogatását.A fiaimmal is nagyol jól kijön. Racionálisabb, mint én. Hálaistennek!!! Nagyon sokat köszönhetek neki!
- A szüleid nincsenek már veled. Volt aki segített, terelgetett az utadon?
- Igen sajnos a szüleim már nem élnek, a Keresztanyám tölti be ezt a szerepet az életemben. Mindenre figyel, ami velem történik. Élő emléke annak az érának, melyben felnőttem és szívesen emlékszem.
Korábban említettem a bátyám István, aki nagyon jó példaképként van jelen az életemben. Tulajdonképpen folyamatosan egymást motiválva éltük az életünket.
Szakmailag, emberileg, mindenben. Ha megakadok, őt hívom először, és ez azt hiszem, elmond mindent a kapcsolatunkról.
És természetesen első unokatestvérem Karcsi, akivel jóformán együtt nőttünk fel.
- Sokszor fotóztalak már. Többször nyaggattalak, hogy csináljunk egy sorozatot, volt hogy fodrászhoz-sminkeshez is elvittelek :). A művész éned ezt hogy kezeli?
- Igazából sosem éreztem tehernek vagy valami nem tetsző dolognak ezeket. A zenekari évek alatt már megszoktam a fotózásokat, érdekes világnak tartom. Persze, most nagyon sok önjelölt fotós van, méregdrága gépekkel, szoftverekkel. De aki meg is tudja ragadni egy pillanat, egy arc, egy mozdulat igazi lényegét, na olyan már fényévekkel kevesebb.
Mostani közös projektünk nagyon izgalmas, ötletes. Ezért egy pillanatig sem haboztam a felkérésnek eleget tenni. Örülök, hogy méltó alanya lehetek ennek dolognak, egy vérprofi munkának. Ez nekem hatalmas megtiszteltetés!
- Milyen távlati terveid vannak a közel és távoli jövőben?
- Gőz erővel készülök a 2023-as Szenior Atlétikai Világbajnokságra, amit Lengyelországban, Toruń-ban rendeznek.
Szeretnék egészségesen, sokáig élni, sportolni, zenélni, ott lenni amint a fiaim rálépnek az Élet nehéz útjára. Segíteni a lépéseiket, úgy ahogy a szüleimtől én is megkaptam.
Végszó
A fotózás számomra mindig is a történetmesélésről szólt. Egy vagy több összefüggő fotóval megragadni a pillanatot, gondolkodásra sarkalni, megmutatni az adott személy, hely, vagy tárgy történetét, jelentősebb pillanatait.
Nekem a fotográfia a tudatos képalkotást jelenti. Minden apró részletre odafigyelve, az adott fotót „keretben” elhelyezve, a néző szemét tudatosan vezetve alkotom meg, még az exponáló gomb lenyomása előtt.
Sok múlik azon, hogy mit, és hogyan akarok láttatni. A fotóim attól ilyenek, ahogy egy-egy témához hozzányúlok, ahogy meg akarom mutatni, láttatni akarom azt.
Egy személy fotózása során fotográfusként egy kicsit pszichológus is vagyok, hiszen tudnom kell megnyitni a fényképezőgép előtt álló személyt, hogy a néző ne csak a látható külsőt lássa meg, hanem a modell személyiségét is.
Úgy gondolom mostanra értem meg egy ilyen feladatra, és bízom benne, hogy minden, ami a fotográfiáról, történetmesélésről szól ebben a munkában egyesül.
Ennek a riportnak a kerek egésszé alakítása sok időt és szervezést, igényelt.
A fotók elkészítése miatt több helyszínen voltunk. Volt, hogy egy gondosan megtervezett fotózási helyszín az utolsó pillanatban lett lemondva, többször improvizálni kellett mert a körülmények úgy hozták, de szép kihívás volt.
Krisztiánt 20 éve ismerem, de a riport készítése alatt sok olyan dolgot tudtam meg amit eddig még én sem ismertem.
Az egyik legjobb „munka” volt, amit eddig csináltam.
Krisztián köszönöm szépen a lehetőséget, köszönöm, hogy megmutathattam a történeted!
©️ Major Krisztián 2022
Minden jog fenntartva! A honlapon szereplő összes kép, grafika, szöveg, hang, videó és animációs adatállomány a szerzői jogi törvény, valamint a szabályozó törvények hatálya alá tartoznak! Tilos ezek másolása, módosítása vagy felhasználása más elektronikus vagy nyomtatott formában Major Krisztián kifejezett hozzájárulása nélkül!
A feltüntetett márkanevek és típusjelzések a bejegyzett tulajdonosaiké, az oldalon kizárólag a könnyebb azonosíthatóság céljából kerültek feltüntetésre!
©️ Major Krisztián